A gépem a lehetőségek hazájába február 10-én délután fél 1-kor indult volna Ferihegyről. Persze nem én lennék, ha az indulás előtti utolsó órákat egyrészt nem rendőrök, mentősök és tűzoltók körében tölöttem volna el. De ez egy másik történet... Persze akkor épp még nem tudtam, hogy ezek tényleg az indulás előtti utolsó órák. Csak kicsit derült ki, hogy a New York-i járatot, amivel Budapestről mentem volna, törölték a new yorki nagy hóesés miatt.
Köszönet ezúton is Gábornak, aki rábukkant erre az információra, így is meggyorsítva a kijutásomat.
Miután éjjel 11 körül kiderült, hogy bizony New York felé döcögős lesz az utazás, sikerült egy Budapest-Párizs-Miami útvonalat lefoglalni. Az izgalmas az volt a helyzetben, hogy a párizsi gép reggel 7kor indult Budapestről. :) Igen, gyorsan tudok pakolni, mert akkor azért még nem voltam készen.
Az útról magáról inkább nem írnék sokat. Hosszú volt, kényelmetlen volt, fárasztó volt. Szerencsére nem csigát adtak a franciák ebédre.
Mindenesetre, senkinek sem javaslom, hogy az utolsó pillanatban foglaljon helyet egy tengerentúli járatra. Esélyes, hogy a legrosszabb helyet kapja meg.
Tehát felszálltunk és repültünk, csak repültünk és repültünk :)
Délután 5 körül értem Miamiba. És fantasztikus érzés volt végre megérkezni. Nem kellett sietni az átszállás miatt. Sütött a nap, a határon barátságosak voltak és előzékenyek. Semmit nem találtak nálam, ami érdekes lett volna számukra, szóval jófejek voltak és beengedtek.
A terminálban pedig már várt rám István, a kedvenc főnököm :)
Furcsa mód, akkor nem igazán éreztem magam fáradtnak, így még aznap este résztvettem a Kelly éles indulásának tiszteletére rendezett vacsorán. Jól éreztem magam, megismerkedtem mindenkivel, utána egy névre sem emlékeztem. Majd miután 11 körül már majdnem koppant a fejem az asztalon, a buli is végetért. Mi pedig visszamentünk a The Blue nevű szállodába:
ez itt a reklám helye.Itt kaptam egy hatalmas apartmant (igen, leginkább apartman). Zuhanyzás után pedig rögtön beájultam a hatalmas ágyba. Alvás még ilyen jól nem esett.
(Már csak azért sem, mert akárhogy is vesszük, 48 órája talpon voltam, leszámítva egy órácska kábultságot a Párizs felé tartó gépen, meg kb megint egy órát a párizsi kifutópályán várakozva.)
Mindenki riogatott, hogy majd felébredek hajnalban, merthogy jetleg... aha, persze :) Ok, jobban hatott rám a fáradtság.
Ez egy bazihosszú nap volt, örültem hogy vége lett. De! Akárhogy is, Miamiban voltam, az USA-ban és még egy darabig itt leszek.